Pályaorientáció – A szülők dicsérete

Munkám során, amikor pályaorientációval kapcsolatban kérik a segítségemet, mindig először a szülőkkel ismerkedem meg, velük beszélgetve tudom meg, mi az, amiben támogatásra lenne szükségük.   

Vannak, akik egészen kétségbeesettek, amiért még csak egy hozzávetőleges irányt sem tud megnevezni a gyermekük a jövőre nézve, és vannak olyanok is, akik inkább abban várnak segítséget, hogy a néhány szóba kerülő opció közül letisztázzuk, melyik lenne a legjobb választás. Ami közös mindegyikükben: a legjobbat akarják a gyermeküknek. Lehetséges, hogy nekem volt eddig nagy szerencsém mindenkivel, de az eddigi szülők között észrevettem egy másik közös vonást is, mégpedig azt, hogy a „szeresse, amit csinál” hozzáállás mindig megelőzte a „keressen vele jól / legyen sikeres” gondolkodásmódot. Ez persze nem azt jelenti, hogy utóbbi szempontok nem lennének lényegesek, de a legtöbben felismerték, hogy valójában akkor lesz valaki sikeres a munkájában (és anyagilag elégedett), ha azt szívvel-lélekkel tudja művelni.

Különösen azoknak a szülőknek a részéről érzem ezt bölcsességnek, akiknek a végzettsége meghaladja a gyermeke által kiszemelt pályával elérhetőt, például amikor egy értelmiségi szülőpárnak kétkezi szakmát választ a gyermeke. Egyáltalán nem arról van szó, hogy az a munka nem olyan értékes vagy jó, mint a szellemi munka, de mivel a család egy másfajta szociokulturális környezetben mozog otthonosan, ezért számukra sokszor adja magát a feltételezés, hogy ezt a típusú életformát követi majd gyermekük is. Az élet persze ezeket az előfeltevéseket és elvárásokat rendre felülírja, hisz lehet, hogy a gyermek számára egyáltalán nem vonzó a szülei által vitt életpálya, illetve az is előfordulhat, hogy a képességei fordítják őt egy másik, általa élhetőbb irányba.   

Sok szülő ismeri be azt is, hogy mára nagy mértékben megváltozott a szakmai kínálat és a felsőoktatás rendszere az ő fiatalságukban érvényben lévőtől, ezért nem rendelkeznek kellő ismerettel és rálátással ahhoz, hogy érdemben tudjanak segíteni gyermeküknek a választásban. És persze azt a tényt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy sokszor a fiatalok – különösen a kamaszkori ellenállás kellős közepén – zsigerből utasítanak el mindent, ami a szülőktől jön, még ha az a legjobb szándékból is fakad. Ilyenkor jelenthet segítséget egy külső személy bevonása, akivel ha létrejön az összhang, hamarabb lehet megoldásra jutni.

Végül van még valami, ami miatt igazán hálás vagyok a velem dolgozó anyáknak és apáknak. Ez pedig az, hogy hozzájárulnak a gyermekükkel való közös munkánk diszkréciójához. Elfogadják, hogy a lényegi dolgokról kapjanak csak visszajelzést (amit előzetesen a fiatallal is egyeztetünk), és nem próbálnak meg olyan bizalmas információkat is megtudni, amelyek esetleg elhangzottak az ülések alkalmával, de ismeretük nem életbevágó jelentőségű.

Szülőnek lenni – minden szépsége ellenére is – az egyik legnehezebb feladat az életben, ezt biztosan állíthatom a magam részéről is. Állandó döntések sorozata, újabb és újabb kérdésekkel való szembenézés, folyamatos önvizsgálat, mérlegelés: vajon elég jól csinálom-e? A választ pedig csak nagyon sokára tudjuk meg. Vagy még akkor sem.  De mi a valóban lényeges? Szerintem ez. Elfogadni. Támogatni. Elkapni. Tartani. Szeretni.

Kedves Szülők! Forduljatok hozzám bizalommal, ha úgy érzitek, segítségetekre lehetek.