MERTE – 3. RÉSZ / Közgazdászból kalaptervező

A Merte sorozat olyan emberek élettörténetét mutatja be, akik egyszer MERTE-k nagyot gondolni, hinni magukban és cselekedni. Azért hozom el az ő elbeszéléseiket, hogy lásd, ha erős a szándék, nincs olyan akadály, amit ne tudnál legyőzni. MERT TE is képes vagy rá.

Sütő Andi, ha a közgazdasági képzésnek egy éltereszóló pályát nem is, de egy életre szóló kapcsolatot biztosan köszönhet. Diplomata feleségként és háromgyerekes édesanyaként élete egyszerre szól a folytonos változásokról (költözések, országváltások), ugyanakkor arról az állandóságról is, ami főállású anyaként a feladatait illeti. Egy hobbiból indult tevékenység azonban mára egy igen különleges iparművészeti ág elismert képviselőjévé tette: idén egy rangos brit megmérettetésen, Philip Treacy – a kalapok “pápája”, az ő munkáját választotta győztesnek a legkülönlegesebb technika kategóriájában. Honnan indult és mi kellett ahhoz, hogy megérkezzen oda, ahol ma tart? Erről kérdeztem.

Miért választottad a közgazdász szakmát?

A gimnázium elvégzése után egyértelműen szülői ráhatásra jelentkeztem a Corvinusra (akkor még Közgáz). Engem inkább az állatorvosi vonzott, de mivel nem a biológia volt a kedvencem, ez gyorsan el is dőlt. Apám azt mondta: “Közgazdász diplomával még bármi lehetsz, de ha más nem, találsz magadnak egy jó férjet”! Végül az idő őt igazolta, mert férjet is találtam ott, és “bármi” más, csak közgazdász nem akarok lenni…Valójában soha nem is dolgoztam benne.                                                                                                    

Mikor jött el az az érzés, hogy valami mást szeretnél csinálni?

Még nagyon pici volt a harmadik gyermekünk – tehát időm nem volt unatkozni -, mikor hirtelen belém hasított egy érzés, hogy meg akarok tanulni hímezni. Ezt nem tudom azóta sem megmagyarázni, hogy honnan jött, talán családi örökség, mert mindkét nagymamám gyönyörűen hímzett.

Éppen Genfben éltünk (diplomata feleségként sokat költözünk), mikor ez történt, én alig vártam, hogy a következő hazalátogatáskor felkeressem a nagynénémet, aki szintén professzionális szinten hímez, tulajdonképpen még oktatja is. Tőle vettem egy gyorstalpalót: egy nap leforgása alatt sajátítottam el az alapokat.

Igazából nem arról volt szó, hogy görcsösen ki akartam találni, hogy mit tudnék csinálni a gyerekek mellett, hanem a hímzés engem egyszer csak megtalált, és onnan már maguktól jöttek a lépések. Nagy szerencse, hogy mindezt a gyerekek mellett is tudtam csinálni, egyrészt a férjemnek köszönhetően, másrészt a dolog természetéből adódóan.

Voltak-e hullámvölgyeid, amikor azt érezted, felhagysz az egésszel?  

Eleinte semmiféle ellenérzésem nem volt, hiszen inkább csak hobbiként indult. Szabad perceimben, később óráimban, főleg esténként, hímezgettem. Nagyon élveztem az alkotás folyamatát, ahogyan az üres felület életre kel, a semmiből lesz valami.

A problémák akkor kezdődtek, mikor komolyabban kezdtem foglalkozni a dologgal. Mikor már nem elégített ki, hogy terítők, függönyök készüljenek, hanem valami hasznosabb felületen szerettem volna megjeleníteni a belőlem ömlő mintákat. Ekkor jött az ötlet, hogy kalapokon milyen jól mutatna a hímzés. Mégiscsak az az ember öltözetének koronája, és egyben reprezentálni tudja a gondolatainkat, a személyiségünket… A kettő összekapcsolása tehát valahogy magától értetődő volt számomra.

Mikor Genfből hazaköltöztünk, elvégeztem a MOME-n (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) egy kalapkészítő tanfolyamot, hogy legyen róla papírom is, bár már előtte otthon elkezdtem kísérletezni a gyakorlattal. Nem nehéz kitalálni, hogy a problémák és az elbizonytalanodás mindig ott kezdődnek, mikor pénzt tesz valamibe az ember, és akkor kényszeresen várja, hogy az megtérüljön. Nálam az okozta a legnagyobb fejtörést, hogyan értékesítsem a munkáimat. A közgaszdász diplomámat felakaszthattam a szögre, a gyakorlatban kiderült, hogy semmilyen üzleti vénával nem rendelkezem. Nem szeretek nyomulni, viszont így nem is lehet eladni semmit.

Egy idő után elkezdett frusztrálni, hogy fölöslegesen terhelem meg a családi kasszát, így igen, sokszor eszembe jutott, hogy hagyom az egészet a fenébe. De annyira szeretem csinálni, hogy igazából nem tudtam abbahagyni. Szerintem el kell tudni engedni a görcsös ragaszkodást, hogy mindenképpen pénzt csináljon belőle az ember, amúgy is mint tudjuk a kényszer megöli a művészetet. Így elhatároztam, hogy minimál költséggel csinálgatom, aztán lesz, ami lesz.

Kik támogattak az új utadon?

A férjem nagyon támogató volt, és igazából a tágabb családtól, barátoktól is pozitív visszajelzéseket kaptam, mindenkinek nagyon tetszettek a munkáim.

Andi kalapjainak oldala: www.hatsbyannity.com

Milyen sikereket értél el, amik meggyőztek a folytatásról?

Amikor elengedtem a görcsös ragaszkodást a “pénzcsinálás” terén, akkor jött az igazi elismerés. Gondoltam egyet, és nem eladni akartam, hanem jelentkeztem egy pályázatra. Már önmagában az is remek érzés volt, mikor a rengeteg kalap közül kiválogatták az enyémet egy kiállításra (London Hat Week Exhibition), de az igazi meglepetés az volt, mikor a British Hat Guild szervezésében meghirdetett három díj egyikét, a legkülönlegesebb technikáért járó díjat nekem ítélték (Technique Award).

Ez megerősített engem abban, hogy ez a jó út. Nem feltétlenül pénzért kell ezt csinálni. Ha esetleg az is lesz majd belőle, persze nem fogok ellenkezni, de az igazi álmom mindig is egy kiállítás volt.

Az Explosion nevű győztes munka

Hogy tekintesz vissza ma? Van, amit másképp csinálnál?

Mindenképpen belevágnék, igazából semmit nem csinálnék másként, mert mindenből tanul valamit az ember. Inkább talán úgy fogalmaznék, hogy nem tudom ezt nem csinálni, így hát csinálom!

Milyen felismeréseket hozott magadról ez az új hivatás?

Azon túl, hogy persze olyan oldalaimat, képességeimet ismertem meg, amik előtte valahol nagyon mélyen szunnyadtak, nem nagyon tudok mit felhozni pozitív hozadékként, másrészt nem szeretem az általános bölcsességeket, mert mindenkire rá akarják húzni, pedig nem lehet. Én messzemenően el tudom képzelni, hogy valakinek az a feladata, hogy naponta lehúzzon egy multinál 12 órát, ott tudja kiteljesíteni a képességeit megfelelően. A gyerekeimnek mindenképpen azt fogom tanácsolni, hogy mindegy mivel akarsz foglalkozni az életben, de azt szívből csináld, meggyőződésből, és nagyon magas szinten (ez utóbbi szorosan következik az előző kettőből). Nem lehet megelégedni a középszerűséggel, ha valamiben csak közepeset tud hozni az ember, na akkor kell más foglalkozás után nézni. Szerintem mindenkiben van tehetség, és annak a nem kihasználása a legnagyobb hiba, amit el lehet követni az életben.

Mit mondanál azoknak, akik most állnak változtatás előtt?   

A saját történetemből annyi tanulságot tudok levonni, hogy a pénz egy jó mérce: ha valaki belegondol, hogy csinálná-e azt, amit csinál, teljesen ingyen is, akkor azt gondolom, hogy jó úton jár. Ha nem, akkor még gondolkoznia kell. Persze ehhez hozzá kell tenni megint a lehetőségeket, a körülményeket, de ha megteheti, mindenképpen vágjon bele!

Hálás vagyok Andinak, amiért megosztotta velünk a történetét. Neked pedig kedves Olvasó, ha segítségre lenne szükséged a céljaidhoz vezető első lépések megtételében, fordulj hozzám bizalommal!